Baranyai Levente:

GOLDEN BRAUN

Braun András emlékére 

 

 

A golden brown, magyarul aranybarna, Rembrandt egyik meghatározó színe, bonyolult színkeverék. Modern korunkban már nyomokban sem tartalmaz földszíneket, csak élénkeket. A divizionizmus víziója óta a sárga, vörös, kék, zöld, ibolyaszín raszterek pointil univerzuma rezeg recehártyánkon protonok és elektronok táncában aranybarnán, mintha Braun festette volna. Ez az aranybarna ősi formájában természetesen megjelenik a vastag festékrétegen Rembrandt önarcképein is.
Az idős Rembrandt fogatlan mosolya szívbemarkoló, ahogy görnyedten áll turbánjában az idő torz tükre előtt. Tragédiáktól sújtott arca mélyen emberi. Az élet keserű ráncainak barázdái vonják be homlokát és csak nevet az egész álszent világon.

 

Röhög a piperkőc csipkegalléros sznobokon, akik rongyos csavargónak nézik.
Röhög a korlátoltelméjű megrendelőinek felháborodásán, akik barokk giccset
vártak és kortalan remekművet kaptak cserébe.
Röhög az antik gyűjteményét elárverező kufárokon és a kamatért hitelező uzsorásokon.
Röhög a társadalom hiéna hierarchiájának marionettfiguráin, akik szerint az ember annyit ér, amennyije van.
Szemébe nevet a halálnak és mosolyog az elmúláson, mert ő halhatatlan,
aki lebontotta a hamis mitológiák színpadát, aki letépte a művészet mesterkélt fátylát.

 

Ő, aki őszinte, saját valójában ábrázolta az embert esendőnek.
Ő, a belső fény kisugárzásának nagymestere,
ha korunk Magyarországában élne, hontalan lenne.
Egy csöves, aki a sarki közért előtt kéregetve áll, 
aki lombos park padjáról szemléli az évszakok változását.
Aki utcán, aluljárókban vagy híd alatt hál.
Aki kannás bort, nitrohigítót és denaturáltszeszt vedelve
fetreng az ipari alkoholizmusban.
Akit megvernek csövesverő nácik.
Akinek holttestét közterületen találnák meg szétzúzva
egy szadista világ szögesdróttal körbevont gettójában.

 

A társadalom hullaházában pedig a halottkém megállapítaná, hogy a halál oka számkivetettség.
A nyomozóhatóság pedig azt állapítaná meg, hogy az elhunyt közveszélyes munkakerülő, tehát festőművész, akit a robotművészek militánsan megszervezett hadserege szorított perifériára. Bűne, hogy igaz művészetet csinált a hamis trendek álművészete helyett és nem állt be a biennálék vidámparkjába hintáslegénynek.

 

Én pedig megállapítom, hogy korunk Rembrandtja magányos hosszútávfutóként alkotna, ahogy azt évszázadokkal ezelőtt is tette. Önarcképeit, bibliai jeleneteit absztrakt képekké transzformálná, ahonnan a belső kisugárzás a végtelenbe törne a világ varázstükreként. Hasonlóan festene, mint Braun András barátom, akinek tudáshalmaza rotációs mandalaként forog képein. A rotációs mandala csak forog, amióta világ a világ. Minden mozog és átalakul az örök körforgásban. Univerzumok születnek és tűnnek el, de a mandala csak színesen forog az optimizmus festékporát szórva sötét árnyékvilágunkba. A COLOR galaxis koncentrikus spirálként fest a szabadság ultraibolya kék egén: magenta, izzónarancs és kadmiumvörös hullámokat bocsájt bolygónkra. A vibráló színkörök csapágygolyó csillagokat szórnak tudatunkba és értelmünk kráterei közt golflabdaként pattogva op-op-op artot dobolnak a meteoritok.

 

­– Mi az az op-op-op art? Kérdezi doktori szigorral agyunk. – Az op-op-op art se nem op art, se nem popart – válaszolja egy okos kis sonkamasni a Braun féle univerzumból. Mire bolygóközi csülökként hasít agyunkba, hogy az op-op-op art nem más, mint a hosszútávfutó magányosságának koncentrikus körei a recehártyán, amikor a fáradtságtól vibráló, elgyötört atmoszférában áll a cél előtt a szurkolók bunkó ordításának orkánjában és inkább elfut a szabadba, mintsem ennek a primitív közegnek az áldozata legyen.
 

Ez a hosszútávfutó magányossága; Braun tétován áll a cél előtt, zihálva, rezzenéstelen arccal hallgatja, hogyan ordít vele a társadalom edzője, a hatalom szövetségi kapitánya véres hurkaként a tribünről. Közben azt gondolja magában: nem fogtok belőlem élsportolót csinálni, én futó vagyok, nem a társadalom biorobotja. Engem nem a cél érdekel, hanem a futás öröme. Ezzel a tudattal hátat fordított a despotáknak és elillant a szabadság dűnéi között. A hatalmaskodóknak hátat fordított, de a barátainak soha. Önzetlen volt és önzetlenséget várt cserébe.

 

Utoljára augusztusban láttam felcsillanni szemüvegét a budapesti éjszakában, amikor szemtől szemben búcsúztunk el kézfogással. Legközelebb szeptemberben láttam lelki szemeimmel egy szomorú vasárnap. Ragyogón sütött a nap és szikrázott a fény. A parlament árnyékában álltam, a nemzeti mészárszék emelkedett fölénk és vágósertésként visított fülembe a szónokok hangorkánja a tömeg „osszuk szét” rigmusán át, mikor angyal hangja szólt az éterből: „a barátod halott”. Nem hittem el, de az égi harsona megszólalt újra, "a hír igaz". Fejvesztve menekültem műtermembe és azonnal felhívtam Andrást. A telefon rögzítőn volt, gondoltam pihen. Hívtam később is, de hiába. A hír fokozatosan tudatosult bennem, ahogy tespedtem munkaképtelenül fotelomban a frissen kezdett festményem előtt. A reális kép, műtermem enteriőrje elhomályosult, majd láthatatlanná vált és agyam mozivásznának falán lepergett András életének filmje Braun ezerarcaként, ahogy emlékeim filmkockái megőrizték.

 

Láttam a Schubert szemüveges fiatalembert, újdonsült barátomat, ahogy hever a képzőművészeti Főiskola folyosóján. Épp parasztjógázunk a felvételi alatt, míg a többiek szorgalmasan rajzolnak a termekben.
Láttam a vidám társaságot, ahol Kaposi Tamással, legjobb barátunkkal beszélget a Fogas büfében.
Láttam azt is, ahogy néhány év múlva elfenekelt óvodásként zokogunk Tamás temetésén.
Láttam a vagányt, a szerelőt, a mesterszakácsot és az eltűnt idők mérnökét.
A nők a kékvirág lovagját látták benne és én azt láttam, hogy bolondulnak érte a nők.
Láttam ifjú férjként a házasságkötő teremben. Láttam családapaként közös gyerekzsúrokon.
Láttam azt, hogy jelenlétével minden megnyitómon megtisztel.
Láttam a kutatómérnök bakelitkeretes szemüvege mögül kitekintő szomorkás szempárt, ahogy felderül és műtermében legújabb képeiről magyaráz néhány hónapja, legutolsó kiállítása előtt.

 

Azóta folyamatosan látom mandalaként forogni András ezerarcát, ahogy sejtelmesen mosolyog az örökkévalóságból. De a mandala néha kérdőjelként megáll előttem válaszra várva és kérdi:
– Mi az idő?
– Egy kegyetlen hentes! – ordítom. – Egy rohadt böllér, aki kicsontozza a múltat, feltrancsírozza a jelent és végtelen hurkákba tölti a jövőt.
Az idő három intervallumából most a jelen a legnyomasztóbb. A jelen nem más, mint a felhalmozott múlt. A jelen rövidéletű, mint a pillanat, a másodperc töredéke, mégis örökkévalóságnak tűnik. Olyan, mintha megállt volna az idő és az emlékek mozzanatai állóképekké dermednének. A pillanat rögzül agyunkba kitörölhetetlenül és a lélekközpont sötét kamrájába raktározódik, amíg a jövő ostoba fénye el nem vakítja emlékeink filmkockáit. A kegyetlen objektív valóság a sikert a jövő malmára hajtja, de a múltat nem tudja kitörölni belőlünk, mert a szubjektív valóság mindennél erősebb a jelenben, a pillanatok fogságában.
– Nincs jövő! – ordítja John Lydon, az ír filozófus, és igazat adok neki, csak folyamatos jelen van, ami a múlt halmaza.

 

András a jelen halmazát szórta koncentrikus körök sugaraiban a végtelenbe. Korunk atributumai kirobbanó ecsetkezeléssel repültek a tér minden irányába ritmikus háromszoros hurrákat kiáltva a jövő univerzumának akusztikájába. Művészete nem az op art rideg mérnöki valósága és nem is a pop art felszínes szerialitása, hanem az emberi fejlődésbe vetett hit mandalája, egy végtelen fele táguló világ. A művészet szeret eltávolodni a valóságtól, hogy jobban láttassa azt. Kétféle valóság van: igaz és hamis. A társadalom valósága hamis, az egész csak színjáték a társadalom nádpálcája alatt. A természet valósága igaz és őszinte, mint egy vulkánkitörés, földrengés vagy egy meteorit becsapódás. Őszinte, mint az emóciók: a szeretet, a gyűlölet, a szerelem és a bánat. Az igazi valóság bennünk rejlik, ami kisebb, mint egy porszem és mégis nagyobb a világmindenségnél. András tudta ezt és ez a belső atommag hajtotta egész életében hihetetlen energiával. A lélek, azaz elemi részecske, ami elpusztíthatatlan, hiába nyeli el az elmúlás fekete lyuka a sötét kozmoszban. Csillagporként vándorol a végtelenben galaxisok káoszán át, míg el nem éri távoli bolygóját és csillagként mosolyog ránk újjászületve kitörölhetetlen emléke. Az emlék, ami nem csak bennünk, hanem az univerzumban is tovább él és csillaga színes mandalaként ragyog a művészet planetáriumának végtelen égboltján az emberi lélek koncentrikus köreit bocsátva felénk.

 

Baranyai Levente

A búcsúbeszéd elhangzott 2015. szeptember 29-én, Braun András temetésén.

A szöveg eredeti felvétele itt meghallgatható.