P1010079_a.jpg
"A homotirannus árnyékában" című kiállítás
BOJÁR IVÁN ANDRÁS MEGNYITÓBESZÉDE

Mint megkínzott vegyületek végül üvegfalra lecsapódó szúrósszagú maró párája, úgy választódik ki Baranyai Levente képein az emberi szenvedés esszenciája: a szépség. Munkáin csupa nehéz téma. Nem kisebb vállalások, mint az önnön világát, létfeltételeit felszámoló ember működésének bemutatásai. Képein évtizedek óta tartja magaslati pozícióját, ezt a finom 2-3százméteres távolságtartó helyzetet, ahonnan a földi létet, s benne az emberek működését figyeli. S ez a működés, mesélik fentről Baranyai képei, a pusztulás, a romlás, az ártó hatalomgyakorlás nyomait mutatják. 

A homotirannus végleg birtokba vette a Földet, az ő árnyéka terül ki mindenütt ahová a festő szeme néz: árnyékot vet Tibet városaira, Damaszkuszra a meggyötört Szíriában, féltő-óvó tónusokkal von be mindent, ahol az önmagáért való uralkodni vágyás, kapzsiság vak hatalomakarás ver tanyát. 

Amit a hit, a kultúra szent harcosai építettek évszázadokon át, szerzetesi várost a Himalája lejtőin, azt a mindez iránt érzéketlen, az emberben épp az embert meglátni nem képes területszerző kínai hatalom a földdel teszi egyenlővé. Baranyai képei mostantól tanúságtételek. Volt itt a Földön, élt itt egyszer egy közösség, amely csodákat teremtett, de a homotirannusban szunnyadó pusztító erő felfalta, megcsócsálta és kiköpte azt. A templomból disznóól, kolostorokból laktanya lett, a házak közt bóklászol szent állatokból gőzölgő hús a katonák tányérjain. Egy civilizáció, míg a világ dübörögve robog a vége felé, így marad lassan csak emlék. Apránként minden a megőrző képzelet délibábja, amit a teremtő, jobbító akarat valaha létrehozott.

Vesztésre állunk. Fokról-fokra kétvállra fektetjük magunkat. A tibeti éjszaka fényei még itt remegnek emlékező koponyánk hátfalán. De már csak itt, a végül ledózerolt hegyoldal, meghajolva a hatalom logikájának, visszabukott a sötétségbe. Nyilvánvaló, hogy valaminek alapvetően kellene megváltoznia gyorsan. Politikusok és tábornokok helyett biológusoknak, ökológusoknak és geológusoknak kellene marsallbotot megragadni most. Hatalmat a szakértelemnek. A tudománynak, ami még hajlandó fejet hajtani a Föld, a természet igazságának. 

Baranyai Levente azon kevesek közé tartozik, aki nem adja fel. Hisz a művészet tisztító erejében. Meggyőződése, hogy képeinek témaválasztása révén segíthet visszaállítani a megbillent egyensúlyt. A látvány, ami kiterül képein, s amit érzéki rezgő-vibráló felületeivel megteremt felidézi a hajdani harmónia érzetét. Emlékeztet rá és elgondolkoztat. Veszteség érzést és bűntudatot ébreszt, vagy felelősségérzetet, hogy azt a csodát, amit a Teremtővel való jó viszonyban az ember még létrehozni volt képes hajdan, most mégse veszejtsük el. 

Teremtőről én beszélek. Baranyai, mint 19. századi nagyregényekben a minden zugba, gondolatba és érzésbe belelátó istenszeme, úgy lát rá a világra, de hogy ez transzcendens rápillantás lenne, abban nem vagyok bizonyos. Inkább individuális, emberi. Műteremmagányban küzdő harcos figyelem. 

Bizonyára beszélnem kellene kompozícióról, faktúrákról, a módról, ahogy Baranyai a történeteit súlyos vásznakon kibontja. Csak közhelyekről tudnék beszámolni, hisz működése régtől ismert, kicsiszolt, tökélyre vitt. Vaskos festékrétegei nem is megteremtik, inkább közvetítik azt az idegi munkát, amivel a riasztó irányba változó világot figyeli és leképezi. Belső optika ez, mintha ennek révén a színek, a festékrétegek teremtette árnyékok és felszíni fények nem a retinánkon, de töprengésre bírt tudatunkban állnának össze elviselhetetlen szépséggé, amilyen akár a 17 századi holland csendéletek díszes asztalokon bomló fácántetemei voltak. 

Végül azért csak bujkál bennem némi reménykedés. Amíg ilyen magabiztos erő, ilyen szépségteremtő képesség létezik, amilyen Baranyai Levente ecsetjét is vezeti, talán van és megmarad valami az embert kivételessé tevő képességeinkből. A homotirannus döngő lépteibe beleremegő és ledőlő városfalak, megtörő tornyok ellenére él és fennmarad valami az ember javító tudásából. Én ebben bízom. S bár nekem ezek a képek a romlás tanúságtételei, egyben a jobbító korrekció bizonyítékai is.

Ez a munka örök művészi kötelesség, amit az is mutat, hogy a legnagyobbak újra és újra ugyanabban a problémamalomban őrölnek. Épp ma reggel bukkantam Weöres Sándor egy verésre, amit 1948-ban, a kommunista hatalomátvétel, vagyis a fordulat évében írt, s ami szerintem ugyanarról szól, amiről Baranyai mai képei. Ugyanaz a félsz, aggodalom és dilemma hatja át. S ez a kultúra lényege, a megtartó erő, a nemzetek, műformák és alkotók közötti, akár évtizedek és nemzedékek közötti kapcsolat szövedéke. Védőháló, amiért végül tán mégsem eshetünk kemény talajra. Íme a vers."

Weöres Sándor: Elhagyott versek
A templom ég

Egyetlen okos dolog volna,
ha kipusztulna az emberiség.
De miért pusztuljon ki,
mikor állatnál alantasabban is
eltengődhet az idők végezetéig,
míg rá se köp többé semmiféle isten.
Ez a kommunista halhatatlanság
s ugyan mért legyen ellene kifogásom,
ha Istennek nincsen?

(Elhangzott Baranyai Levente: A Homotirannus árnyékában című kiállításának

megnyitóján Deák Erika Galéria, 2020.09.23.)

 

 

 

P1010045_a másolata.jpg

Baranyai Levente: Black Tibet (2020, olaj-vászon)