Kurdy Fehér János:

Baranyai Levente kiállítása a Karinthy Szalonban (2013)

 

Baranyai Levente1994 óta elkötelezetten dolgozik a Föld portréján. Hatalmas és súlyos vásznait olyan sorozatokba rendezi, amelyeken a földfelszín, az élővilág és a civilizációs kinövések, mint fejlődő és pusztuló városok és indusztriális és mezőgazdasági övezetek láthatóak. Képein a centrumok és a perifériák vándorolnak. Közben nyomokat, sebeket, tanúkat hagynak hátra. Földportréin a láthatatlan folyamatokat, az okokat is láthatóvá teszik. A rejtegetett rombolást, a hatalmi mámort, az esélyegyenlőtlenséget. Ugyanakkor azt is, hogy a Föld még és időnkét lenyűgözően szép!


Baranyai az idő szorításából a tér tágasságába emelte festészeti nézőpontját. Tekintetünk az égre kerül, oda, ahová a kontempláció, a meditáció, az ima juttathat el a mindennapi élet zűrzavarából. Ami lentről nem, talán fentről megérthető. Mert ott fenn minden egybecsengeni látszik: matematika és zene, művészet és filozófia és tudomány. A magasságból a lélek mélysége is élesedik, előáll, megszólal. A harmonia mundi azonban ezúttal elmarad, mert Baranyai mást tolt a helyére. A közöttiség látványát, a köztes valóságát. Azt, hogy a világ rendbetétele felé tett, racionálisnak hitt lépéseink elcsúsznak. Azt, hogy a reális, maga a nem racionális. A törvény, a szabály, a rend, mindaz, amit így nevezünk, olyannyira valószínűtlen, hogy a nemlétezés határán áll. A racionális ritka és szokatlan, szinte azonos a nemléttel, a nullával, a semmivel. A rendetlenség majdhogynem mindig jelenvaló. Vagyis felhő vagy tenger, vihar vagy zúgás, kavarodás és tömeg, káosz és tumultus.[1]Amit Baranyai láttat, az például az imaginárius Word Trade Center emlékezethalmaza, valamint politikai konjugációi (WTC). Nézhetjük a mexikói prehistorikus módszerekkel dolgozó kézművesek sátrait és az ethno-bizniszt környező nyomort (Mexikói abc). Előttünk áll Ulánbátor, ahol a merész álmodozást elkeserítő hétköznapi kijózanodás követet, mert valóságának tényállása, minimum aggasztó (Ulánbátori álom).


Baranyai újításának, festészeti nézőpontjának következménye, hogy az emberi lét szennyező kísérő jelenségei, valamint a rehabilitáció lehetőségei együttesen és közvetlenül lesznek láthatóvá. Ez a Baranyai-féle nézőpont magába olvasztotta azt, amit az ember a 21. századig elért. A tudomány és a technika globális látványként terül elénk. Levente valamiképp visszaadta a szem megismerésünkben betöltött kitüntetett szerepét. Ettől a festészeti gesztusától a Föld képét önmagunk képének látjuk. Nem fenyegető ismeretlenek, nem ellenségnek, hanem belsőnek, hozzánk tartozónak. Fentről nem ártatlan bárányok vagyunk, akiknek harapása nyomán a fű dúsabbra sarjad. Inkább egy túllőtt brontoszaurusz dühöngése zajlik, mert rájött, hogy a gigantikus szindikátusi csekkét már nem tudja mire elköltenie. Ezt tudnunk kell magunkról, mint ahogy azt is, hogy nem dönthetnek helyettünk és rólunk, sem önjelölt személyek, sem kényszerű folyamatok. A kontempláció során a külső képek rávetülnek a belsőkre. A káosz azonban a sejtéseknek is utat enged. Elsötétülhet az ég, de kisüthet a nap.


Baranyai Levente festészete többféleképpen is dimenzionális. Egyrészt a globális távlatai, másrészt önreflexiói által. Felvonultatott tartalmait a képek elkészítésének módja is dimenzionálja.A lécekre feszített vásznak és a vastag festék rétegek, ezáltal olyan dokumentumoknak is tekinthetőek, amelyek mindazt a tudást is tartalmazzák, amelyek a történelem előttről a történelmen túli korszakunkba elvezettek. A fizikaiba rejtett transzcendens nyomhagyásra és nyomolvasásra gondolok. Egyúttal arra, hogy nehéz felmérni annak a következményét, hogy a szinte korlátlan technikai kifejező eszközkészlet korában, a festészet hagyományos módszere még mindig az egyik leghitelesebb tudásközvetítő. Úgy tűnik az ember élhető akció rádiusza odáig ér, amíg a szerszám működése árnyékot nem vetett a cselekvésre. Ugyanis míg az ember autopoépitkus észlelő, addig technikai apparátusai pusztán véges programok.


Csak néhány további, egyszerű példa: a Baranyai-féle kép közelről szétesik, távolról összeáll, perspektívájában jelen van a zuhanás, ami a köztes lét egyik alapélménye. Míg tartalmai az igazságérzetet borzolják, addig színei és formái a lélek szépérzetét bizsergetik, és talán pont abban a ritmusban, ahogy az agy köti össze az igazságot a boldogságérzettel. Egyszerre nyit és zár, kitartó és megújuló. Képeinek tartalmi és formai örvényében átjárhatóvá válik, egymásba kapcsolódik a manufakturális eljárás és a technológiai episztémé. Látványából adódóan transzparens, azonban minél tovább nézzük, annál titkosabb, enigmatikus rétegek tűnnek elő. Például a festészet szín és perspektíva tudásának hagyományos fegyverzetére gondolok, és azokra a gerilla mémekre, amelyek minduntalan megkísértik: a narratív tényfeltárásra, a fotóra, a filmre, a dizájnra, vagy a végsőkig vitt absztrakcióra.


Baranyai tágas festészete kivételes jelenség a magyar művészetben. Művei azt is bizonyítják, hogy a festészet aktualitása töretlen. Nála nem a tudomány falja fel a művészetet, hanem a festészet nagyobbodik meg az ismerettől. Levente 2013-ban érzékenyebben, telítettebben, kézzelfoghatóbban, ezáltal autentikusabban képes megjeleníteni az ember és a Föld viszonyát, mint a Föld végső feltérképezésére bevetett technikai apparátusok. Ez a festészeti fordulat nem fejlődésellenesség, nem visszavágyás, pusztán az ismeret, a fantázia, és a természet első valóságának kihangsúlyozása. És ebben a hangban kétségtelenül benne van az is,hogy az ember kintről nem szerezhet több ismeretet, mint amit bent egyensúlyban tartani képes.


A művészet a nemtudásból táplálkozik. A képképesség a káosz képtelenségéből jön. Levente nem dől be, és nem szolgáltatja ki magát a trendhirdetőknek. Tudását nemtudása felismerésének előrehaladásával egyenlíti ki.[2] 21. századi való világunk Baranyai Levente vásznain ahhoz a felismeréshez visz, hogy a „testem ugyanabból a húsból van, mint a világ. Sőt a testem részesül a világ húsából, a világ visszatükrözi a testemet, belehatol, ahogyan a testem húsa is belehatol a világ húsába. A testem és a világ húsa kölcsönösen áthajlik és átlép egymásba.”[3]A kortárs művészet közösségi tér. Akkor működik, ha a jelzuhatagában állunk. Nem direkt állít, hanem interaktivitásra hív. Ez a beálló kölcsönösség annak kiemelése, hogy létezik-e kérdés, illetve, lehetséges-e válasz arra, ami most van. Baranyai Káosz és Pszichéje origó. Benne az ősbárány és a valós idejű brontosaurus, a vőlegény és a menyasszony, a lokális instabilitásából a globális megnyíló bizonyosságához vezettetnek.

 

 

________________________________________
[1] Michel Serres: Jouvences sur Jules Hermes IV. La distribution, Paris, 1997. Fordította Tillmann J.A. (lásd:www.c3.hu/˜tillmann)
[2]Hannes Böhringer: Szinte semmi. Életművészet és más művészetek. Budapest, 2006. Fordította: Tillmann J. A.
[3]Maurice Merleau-Ponty:  A látható és a láthatatlan. Fordította: Farkas Henrik és Szabó Zsigmond. Budapest, 2007.  (Franciául: Le visible et l´invisible Paris, 1964.)