A szöveg elhangzott Baranyai Levente „Merülő repülők” c. kiállításának megnyitóján 2013 októberében a Deák Erika Galériában.

 

Baranyai Levente képei kapcsán számomra mindig a megfelelő távlat fogalma merül föl. Így van ez merülő repülői esetében is. De mi is valójában a megfelelő távlat? A jól megválasztott nézőpont? A kellően kidolgozott perspektíva, a látás és láttatás módja?  Vagy mindez együtt, de még valami más is?

 

Ez a más valami akkor vált egyértelművé számomra, amikor egy beszélgetésünk során kiderült, hogy számára is különös jelentőségű Paul Klee egyik képe, a Főút és a mellékutak című festmény. Nem egy közönséges képről van szó. Számomra legalábbis kisebb megvilágosodással járt, amikor évtizedekkel ezelőtt Kölnben megláttam. És amíg köztünk szóba nem került, azt gondoltam, hogy csak rám volt ilyen hatással. A Főút és a mellékutak ugyanis nem egy egyszerű kétdimenziós kép, hanem legalább három, de még inkább négy: kép és idő-kép, szín- és élet-kép –  megmutatja és megnevezi az élet szövevényes szőnyegét.

 

A Kleere jellemző képi és fogalmi gondolkodás folytán a képcím egyszerre jelenti a látvány értelmezését, jelöli ki a kép nézőpontját a jelek és értelmezések sokaságában. Az elsődleges jelentésen túl pedig az út metaforáinak gazdag felhangtartományát. Amiben az egzisztenciális és a morális egyaránt jelen van. Az élet kétségkívül egy út, amely kiinduló és végpont között vezet. Az élet-út – utak sokaságából áll össze. Főútból és mellékutakból. A mellékutak pedig lehetnek kitérők, kerülőutak – és tévutak.

 

Az utak látásához elengedhetetlen az a távlat, ahonnan Klee nézett a dolgokra, kellett a megfelelően megemelt nézőpont, ahonnan szemlélődött – és festett.

De nemcsak a művészet, hanem az életművészet, az antik filozófiai életművészet is ismerte ezt a távlatot, sőt élettechnikája részeként alkalmazta is. A filozófiai iskolák napi gyakorlatához tartozott a lélek röpte: egy meditáció, amelyben előbb madártávlatból, majd egyre magasabbról kellett szemrevételezni a környező világot, az ismert, megszokott dolgokat. Végül pedig - mint Seneca írja - a csillagok között járkálva lehetett ránézni a földi pályákra...

 

Később ez némileg megváltozott, konkrét magaslatok, magaslati kilátások keresésévé vált, és hegymászás és turisztika váltotta föl... Először egy költő, Petrarca tudósított arról, hogy felhágott egy hegycsúcsra, megmászta a Mont Ventoux-t. Aztán a filozófiában is hasonló történt: Nietzsche nemcsak szemléletét, hanem testét az Alpok magaslatain edzette.

 

Megfelelő távlatra persze kine-kinek szert kell tennie. Nem utolsó sorban azért, hogy érzékelje a dolgokat a maguk helyén; hogy jól érzékeljük magunkat, másokat, a világ valóságos méreteit és arányait. Mindahhoz képest, ami egyébként körülvesz bennünket.

 

Még akkor is magunknak kell megtalálni ezt a megfelelő távlatot, ha egy ideje már képesek vagyunk különböző berendezések révén látni magunkat – léghajókról és repülőkről, műholdakról és űrhajókból – a Földön, a Naprendszerben, sőt még azon túl is.

 

Baranyai Levente képei nem utolsósorban ehhez segítenek hozzá. A megfelelő távlatból veszik tekintetbe vidékeinket: műholdak képei használja föl, ezek alapján festői „műfordításokat” végez. A végtelen áradatból olyan képeket választ ki, amelyekben megjelenik valami olyan, amit itt, a Föld felszínén nem látunk, mert nem láthatunk. A földönkívüli felülnézet olyan színeket, formákat és mintázatokat mutat, amelyek oldalnézetből sosem látszanak. Ezek persze nem adódnak maguktól, kiélesedett, kutató szem kell a felfedezésükhöz. Így találhatott rá A Hétvégi mandalák, Szarvasbolyok, Zuhanó számtanfüzetek és más Bűvös négyzetek alapjául szolgáló felvételekre.

 

A kutatás folyik, a földfelszín elég nagy, aligha elegendő egy élet teljességének átpásztázására. A fények, színek, formák bősége van. Madárrajokra és állatcsordákra, elevenséggel telített és holdbélinek tűnő tájakra egyaránt rá lehet lelni. Onnan nézve, akárcsak innen, jól látszanak az ember alakító, formáló és tébolyult, romboló ténykedései is. Az értelem és értelmetlenség művei.

 

Paul Virilio, a haditechnológia és a sebesség teoretikusa, A Tiszta háború című könyvében említést tesz arról, hogy háromféle intelligencia van: emberi, állati és katonai intelligencia. Vagyis, hogy az utóbbi különálló és nem tévesztendő össze semmi mással. Ezt mutatják a Merülő repülők is. A katonai intelligenciának egy időben repülők rajai kellettek. A legnagyobb ellenség, az idő, azonban legyőzte őket. A haladottabb technológiák fölöslegessé tették őket, a rakéták, műholdak, s még inkább a drónok kifejlesztése folytán végérvényesen elavultak. Most még állnak a sivatagban és sajátos sormintákat képeznek, de merülésük folytatódik és majd nyom nélkül véget ér. Így aztán ezek a festmények időzített emlékművek is.

 

A festői „műfordítás”, amit Baranyai Levente alkalmaz, nem egy technikai eljárás, nem valamiféle konvertálás: az eredeti, nulldimenziós képek – ahogy Vilém Flusser nevezi őket – alakot öltöttek, testet kaptak. Festőjük anyagot, színt és kiterjedést adott nekik, rajtuk hagyta látása és keze nyomát. A földöntúli képek így értek vissza a Földre. Súlyossá váltak, közvetlenné, tapinthatóvá. Mintegy földre szálltak és részévé váltak a látás iskolájának.