Petrányi Zsolt

ÁRÉSZ, A HARC ISTENE ITT VAN ÉS KÍMÉLETLENÜL LESÚJT REÁNK!

​

Ryuji Miyamoto, 1988-ban készített egy fotósorozatot a Hong Kong-i, mára már lebontott Kowloon Walled city nevű városnegyedről, ami méltán lehetett bármely disztópikus tudományos fantasztikus film helyszíne. Az egymásra épült házrészek szűrű szövevénye az egyik leghírhedtebb favellát takarták a távol kereten, amit egy bűnbanda uralt. A higiéniai körülmények minden szintet alulmúltak, és az építmény rétegzettsége miatt voltak olyan lakosok, akik ha nem hagyták el a negyed alsó szintjeit, nem is látták meg az eget. Miyamoto az épületeket a bontásuk előtt és közben fotózta, egy céllal: hogy az épületek apokalapszise kapcsán, mint más munkáiban is, a civilizáció haláláról beszélhessen. Felfogásmódja szerint az emberiség elért a hanyatlás korába, amelynek kifejezését a fotográfia a jelen idő jelenségeinek emberek nélküli megmutatásával teheti meg. A világ kihalt, eltűntünk mi, a lakosai, és csak annak romjai maradnak, amelyek hírvivői egykori nagyságunknak.

​

Ha a technológiai fejlődéssel kapcsolatos kételyeinket is a részévé tesszük a jövőről alkotott borús víziónknak, akkor Kowloonról egy másik mű, egy animációs film is eszébe juthat e megnyitón a fiatalabbaknak, A Gost in the Shell – Innocence című, Mamoru Oshii rendezte 2004-es filozofikus remekmű, ami a hanyatló világ technika által elembertelenített vízióját Hong Kongba, és néha Kowloon-szerű labirintusokba képzeli. A folyamatosan újra és újra játszódó cselekmény során a félig ember, félig gép rendőrfelügyelő a „Szellemet” keresve folyamatosan a felvilágosodás korának és az ipari forradalom géprombolás korszakának gondolkodóit idézi, akik már akkor az emberi lét megváltozásának, az egymáshoz fűződő viszonyainknak az elsivárosodásáért a gépek születését tették felelőssé.

​

Ha a civilizáció halálán van, annak persze nem csak a technika, de nem is csak a vallás okozta gondolkodásbeli különbségek, – ahogy Samuel P. Huntington mondaná – az okozója, hanem az olaj, a víz, és az emelkedő hőmérséklet is. Hogy ezekkel a problémákkal nem tudott megbirkózni az emberiség a XX. században, nem tudott eljutni a Világbékéhez, még ha arra annyi mozgalom és generáció is buzdított az 1960-as évektől az ezredfordulóig, pontosabban 2001. szeptember 11-ig, az tulajdonképpen a mi hibánk, a Nyugati világ hibája, kié lenne másé?

​

Még a radikalizálódó Iszlám szélsőséges szervezetei  is minket hibáztatnak, akik olyan országok lakosai, akiknek a gyarmatosítással majd az üzleti érdekeltségekkel megfojtottuk az identitásukat, amiért halált érdemlünk, már csak azért is, amilyen tisztátalanul élünk: minket nem ment meg már sem az Isten sem a ráció, csak legfeljebb a hadászati technika, ami még ha a mi kezünkben is van, annak előnyeit csak ideig óráig birtokolhatjuk, épp addig, amíg egy erősebb üzleti érdek nem teszi ugyan azt a technikát a pénz csereértékévé.

Mi, itt, közép Európában egy rezervátumban élünk. Nem érintenek minket a frontvonalak, nem nálunk robbantanak a terroristák, nem mi harcolunk a szomszédainkkal, és nem mi vagyunk azok, akik vallási vagy politikai alapokon polgárháborúba kezdenénk. Ezért, már 1989 óta mondvacsinált politikai konfliktusokkal terheljük magunkat, és keltünk viszályt családon és közösségeken belül. Ellenségünk, ha nincs, teremtünk magunknak, hogy ne kelljen azon fáradoznunk, hogy egy jobb és igazságosabb világot teremtsünk a gyermekeinknek. A személyes érdekek generációs érdekekké váltak, csak azt nem értem, hogy az, amiben a mi generációnk hitt és amit remélt a rendszerváltás előtt, az hová tűnt és mivé lett, és hogy nem tudunk végre csettinteni egyet és felébredni, hogy azokat a célokat kövessük, amelyre legalább a második világháború vége óta vágytunk.

​

A pacifizmus fogalma is megváltozott mára. A „csak ne történjen meg újra” szlogenje a „csak ne ITT történjen meg újra” gondolatává zsugorodott, miközben a harcok, amelyek a tőlünk távoli, ismeretlen arcú városokat és falvakat pusztítják, ismeretlen identitású emberek életét oltják, egyre inkább a Nyugati világ monitorain, majd számítógépes plattformjain zajlanak.

​

Baranyai Levente a dühöngő Árész, a háború istenének nyomában jár. A harc megtestesítőjének démonikus nyomait keresi, aki a világban kaszabolva nem az igazságos célt, az értelemmel vívott konfliktust keresi, hanem a csak önmagáért való pusztítást, a kiszámíthatatlan veszteséget. Ennek nyomán történelmi városrészek tűnnek el, műemlékek válna romokká, múzeumok anyagai tűnnek el, hogy aztán évtizedek múltán kiderüljön, hogy nem is pusztítás, hanem haszonérdekű rablás történt és történik a világ háborús zónáiban.

​

​

Elhangzott Baranyai Levente: ZUHANÁS A MÉSZÁRSZÉK MÉLYÉRE című kiállításának megnyitóján

FUGA, Budapesti Építészeti Központ, 2019/03/20

​