PODMANICZKY SZILÁRD

Megnyitó 

 

Elhangzott a Dovin Galériában, Budapesten, 2002. november 15-én

Baranyai Levente  Mozgópontok című kiállításának bevezetőjeként

 

 

Tisztelt Hölgyeim és Uraim! Kedves Barátaim és Másként Gondolkodók!

 

Mindjárt rájár a kezemre a szám, és azt kell mondjam: nekem nem térkép e táj, tudom, hol lakik Baranyai Levente.

Könnyen mondhatom, nem vagyok egy bombázó.

Ahol Levente lakik, abban a házban jártam úgy tíz évvel ezelőtt, és egy terülj-terülj asztalkámhoz hasonlító hagyatékból mi mást választottam volna, mint egy térképet, Svájc domborzati és vízrajzi térképét, amit előszeretettel függesztettem a dolgozószobám falára; és bennem ez az előszeretet utólag is megmaradt.

 

Így kell ennek lennie: Levente munkái mintegy homogén módon kapcsolódnak az életem rajzolatába; mi sem természetesebb nekem annál, hogy (szakszó) „fölüllátási” architektúrákon dolgozik, jégmezőn és rózsaszín flamingókon, miközben egy térképpel osonok ki a házból. Az efféle összepasszolásnak persze számos más módja lehetne/kínálkozna, például miképpen fizikai adottságaimon túl fölismerném magamban a kafferbivalyt, vagy organikusan: az elefántot.

És lehet, hogy csak illendőségből hinnék el nekem, vagy inkább ne is firtassuk, miért, higgyék el és kész, egy uszkve másfél hónappal ezelőtti följegyzést találtam az asztalomon, amely mondandót az üzenetrögzítőmre kívántam rávinni: „Heló! Csak akkor hagyjál üzenetet, ha tudod, hogy mit akarsz mondani. Lihegést, szuszogást nem szívesen hallgatok, kivétel, ha futás közben beszélsz, például: üldöznek a muflonok.”

Na már most nem akarom megerőszakolni a biológiát, a szertárban sem, de felteszem, közelesen hasonló archetípusból indul Levente kafferje és az én muflonom. Képileg közel azonos helyen vagyunk, ezt a remekül feltárt közösséget még az is erősíti, hogy Levente képei bizonyos dioptriális állapotokban nézhetők absztrakt színszerkezetként, de ha akarunk, rögvest átfókuszálhatunk egy egészen konkrét kafferbe, elefántba és birkaszámlálóba, és ami mindezen túl a legnagyobb élvezettel jár – szemtechnika kérdése –, hogy a másodperc tört része alatt válthatunk nézői pozíciót, a másodperc még törtebb része alatt járjuk be az utat konkréttól az absztraktig egyazon képben. És akkor a mondatot most hasonlattal kéne feltennem a pontra i-nek. A hasonlat pedig itt lebeg, miképpen a földön, úgy az absztrakt és a konkrét váltás közötti szem- és agysebesség olyan nagy, a váltás időben olyan rövid, kicsi, mint annak a valószínűsége, hogy a magyar üzenetrögzítőkön szerepeljen a szó: muflon.

Lányosan elkerülhetetlen zavaromban a muffnak már több esélyt adok.

 

De egyelőre el innen, mert épp az előző mondatokban jött el az ideje, hogy egyfajta felfedezőként lássuk, miért jó és lehet ennek a kiállításnak a Mozgópontok címet adni. A pont a geometriában axiomatikus alapegység, amelyért szokásainkon túl nem tartozunk magyarázattal, ugyanakkor mindjárt bajban vagyunk, ha ábrázolni kell, elvégre a pontnak nincs se iránya, se kiterjedése, s ha azt mondom geometriából, hogy felveszek egy pontot, mindjárt látszik, kinek a pap, kinek a paplan, egy elméletileg terjedelem nélkülit jelölök a gyakorlatban, egy jó nagy pöttyel, s e pöttyre ráfogom: pont! És innen a lényeg nem az, mit látok, hanem az, mit gondolok a pöttyömről. Nota bene: lehet, hogy jó nagy pöttyöm van, és mégis kicsire gondolok. Mert amikor fakturálisan vizsgáljuk az anyagot, „felrémelhet” ugyane kettősség a látott és ábrázolt között, pl. egy szorosan látott képi birkaforma és egy szorosan ábrázolt képi birkaforma között.

 

És még három gondolat.
1. Most már mehet minden tovább, tán még az is kiderül, hol lakik Vörösmarty Mihály.
2. Woolmark, tiszta, élő gyapjú, a  kettősség az double.
3. No hiszen, látjuk már, szépen haladunk. A felfedezés további örömének kitapostuk az ösvényt, járjunk rajta szerencsével.