Baranyai Levente
A MAGYAR ÜBÜ
(Übü monológja)
HELYSZÍN: a Nemzeti Illemhely penészzöld kupolaterme, ahol Übü papa trónol egy piros kismozdonyon, tankzöld gumicsizmában, fehér dzsoggingban. Suhogós nadrágján nemzeti szín adidas-csíkok. Egyik kezében országalma gyanánt egy narancssárga focilabda, gumibot-kereszttel a tetején. Másik kezében: egy megtermett parizer-jogar. Fején koronaként egy jókora munkásőrkék zsírosbödön. Tőstérek és pfináncok ólálkodnak körülötte a kupolaterem félhomályában.
MÖGÖTTE: a kisvasút szerelvényén ülnek méltóságteljesen miskakancsó-pofájú, szódásszifon-fejű és buktaképű miniszterei.
ELŐTTE: a Városliget gigantikus makettje, ahol óriás piszoárok, színes búgócsigák és űrállomás méretű porcelán sajtok emelkednek drasztikusan az ott árválkodó néhány csemetefa fölé.
Az elmélkedő vezért kétoldalt testőrei – a feketeruhás, kopasz darabontok vigyázzák, motorosfűrésszel a kezükben. Mikor felhangzik Übü monológja:
Mán a polyákok is ránk hajaznak ecsém! Azt aprítják a migránst mint a tokaszalonnát! Azt’ mink is verjük őket mángorlóval a Hót-Tiszába a horogkereszténység neviben! Mert mink illiberálisak vagyunk, szűkkeblűek és kicsinyesek, ahogyan azt a tuskófürdői beszédemben meghirdettem. Azt’ ottan láncos buzogányommal csaptam agyon a haza bölcsit! A csuti köcsögit!
Jóízűt harapott a parizerből, majd folytatta:
Zöld kandelláberemre esküszöm, ilyen birkanépet mint a magyar még nem láttam! Ezek a tulkok még azt is hagyják, hogy felszántsam a Városligetet múzeumnegyednek kék’szé! Mert a budapesti múzeumépületekre szükségem van, ugyanis azok engem illetnek, a legnagyobb magyart, nem azt a köcsög kultúrát! A csutiköcsögit! Ezek a marhák meg elhiszik. Milyen jó lesz azt a sok vacak műkincset ledobálni a ligeti vurstliba, hogy beköltözhessek végre méltó illemhelyemre, amit császár ükapám építtetett nekem az a nagybajszú labanc-sógor, Ferenc Jóska, Potrohomadta!
Übü papa elégedetten hátradől mozdonyán és kurjant egyet:
Hú de megszomjaztam erre a sódarra ecsém! – kitátja vizilónyi száját, az egyik darabont odalép, lelöttyint egy vödör friss csapoltsört Übü torkán, majd visszalép a sorfalba.
Köszönöm kékszé! – böfögi Übü papa, majd folytatja monológját:
Zöld kandelláberemre esküszöm, ott lesz nekem narancs-jó dolgom a budavári palotámban. Ó szent szahar, szaharom a hatalom, a szaharom az aranyom! A Burg kupolájából nézem majd távcsővel a Csíki-havasokat székelés közben, ha megunom, rákukkantok a déli határra, hogy hány migráns akadt fel ördögszekeremen, az illiberális drótkerítésemen. Azt ha ezt is megunom, ráközelítek a Városligetre, hogy gyönyörködhessek birodalmi építészetembe, abba a rusnya múzeumnegyedbe, amit azok a hülye karrierista pénzéhes sznob pfináncaim emeltettek dicső nagyságom emlékére! Ezt a fáint kis luxusingatlant is jól elintéztétek nekem ecsém! Ezek a kis pitiző pribékek hogy zabálják a szaharom, Potrohomadta! Kedves kis pfináncaim, ezt szagoljátok: ez a szabadság szele!
Übü papa picit megemelkedik a kismozdonyán és hatalmasat szellent. Odaugrik az egyik fekete símaszkos darabont és gyufát tart a vezér ánusza alá, a felcsapódó kékeslila-zöld lángokat egy másik, fekete pólós kopasz darabont porraloltóval készségesen eloltja, nehogy a nájlonsuhogós rápörkölődjön a vezér mogyoróira.
Köszönöm kékszé! röffenti Übü papa, majd folytatja monológját:
Zöld kandelláberemre esküszöm kedves pfináncaim, ilyen birkanépet még nem láttam, mint a magyar! Ezek még akkor is megválasztanának királynak, ha elriccenteném magam a Parlament közepén, oszt boldog Karácsonyt kívánnék, Potrohomadta. A polyákok már lámpavasra húztak volna az alkotmányomért is tizenkettőben az operánál. De láncos buzogányommal rájuk eresztettem cöfös ölebeimet a birkamenet élén csaholva, hogy csak úgy futott a polyák! Ezek meg hagyják hogy kiirtsam fővárosukból a fákat! Először a parlamentem előtti Kussuth-téren kezdtem a burkolást, ezek után megbüntettem a Moszkva teret, majd kivágattam azt az összes rohadt évszázados fát a József-Nádor térről, most pedig a Városligetet fogom letaroltatni korlátlan hatalmam jeléül. Ahol a kultúra harcmezejének azbeszt-bunkerjában csak bugrisszlávék maréknyi serege tüntet ellenem egy Kertem nevű restiben, amit már motorosfűrészes mészárosaink megtámadtak a Rend-Art nevében, Potrohomadta! De majd adok én nekik! Közéjük csördítek kutyafejű lánczos buzogányommal! Elvitetem őket Poszomány-kapitánnyal kékszé! Rájuk uszítom bőrfejű mészárosebeimet, azt fahalhatják a szaharomat az öhörszobán! Kéemszé-kékszé, a csutiköcsögit! Nem lesz itten hipitanya!
Nagy korgások, rotyogások hangzanak fel Übü papa gyomrából, szaftos szopránszaxofon-szerű süvöltés kíséretében. Az ott ólálkodó pfináncok erősen pfintorognak. Übü papa kigúvadó szemmel felordít és eltorzult arccal bömböli:
Segítség, Übümama hol vagy? Jaj-jaj, megmérgezett az a mingráns szakács! Nem kellett volna annyi cseresznyepaprikát szórnia a pacallevesbe! Jujj-Jujj-Jujj! A szaharom! jaj segítség, Zöld kandelláberemre esküszöm, valami súlyos dolog készül a gyomromban, Potrohomadta! Jujj-jujj, de szahar! Úgy tekerednek a beleim, mintha hurkatöltővel kaptam volna beöntést! Jajj-jajj, nem kellett volna megzabálni azt a kondérnyi pacallevest azt rányelni azt a szakajtó böllérmájat, meg ráfalni azt a lavórnyi hurkát és házi-vegyöspálinkát vedelni rá literszám! Jujj-Jujj-Jujj a szaharom a hatalom, nagy a hatalom, nagy a szaharom!
Übü kuruttyoló, beteg hangon szellent egy nagyot. A kupolaterem félhomályában a piperkőc pfináncok pfintorognak, majd Übü papa felkiált:
Ez a magyar szabadság szele, kedves pfináncaim! Ezt szagolja a nép! De jaj! Máris olyat szellentettem, hogy sógorostul gyütt a bélgáz, csak ki ne rotyogjon a svájciarany! Most már robognom kell csuti kisvasutammal Csutra, újonnan épülő székesfővárosomba. Annak is nemzeti árnyékszékére, ott rottyinthatok kedvemre egy stadionnyit, Potrohomadta! jujj-juuj, phú de csikar a belem! -, Übü papa csuti kisvasútjával elrobog, rajta miskakancsó-pofájú, szódásszifon-fejű és buktaképű minisztereivel. A megtermett rezsihentes, alumínium menzáskondérral a fején, nemzetiszín szuszpenzorban lendül a vonat után és kitolja a kupolaterem szellemvasútjának csapóajtajánál elakadó szerelvényt a színpadról. A kisvasút alagútjának kürtőjéből hangos soros rotyogás hangzott fel és Übü nemzeti kormány elszelelt Székesfelcsútra, Ondmánia fővárosába.
UTÓIRAT: Alfred Jarry abszurd drámája már megelevenedett Magyarországon. Az Übükirályt vagy a Láncravert Übüt nagyon jó megnézni színházi előadásban, de nem jó átélni a valóságban.
Ekkor a kupolabelső falának penészzöld planetáriumából angyalszárnyakon száll alá a nemzet trubadúrja, és felhangzik Ákos nemzeti slágere: a Pannondorfi Vénusz. Az éteri hangok bársonyfelhőiből guccsitáskás, lombrózó arcú gengszterek ugranak alá gumidzsampingon a gigantikus terepasztal fölé, és hurkát, kolbászt, krinolint és szafaládét szórnak a múzeumnegyed megalomán makettjére, ahol a pfináncok öltönyös King-Kongként gázolnak a derékig érő épületek között. Nemzetiszín pórázukon kopasz, kigyúrt kutyusokat vezetnek, akik segítenek kiszagolni az épülettörmelék alá rekedt szafaládét. A pfináncok kézzel-lábbal tömik magukba a zsíros falatokat, a hurkazáporban udvari esztéták, birodalmi építészek és sportművészek krinolin-korcsolyáznak, körbecsárdásozva az illiberális épülettömböket és egyensúlyukat veszítve törik-zúzzák a színes búgócsigákat és a porcelánsajtokat; -- éppen a gigantizmusban szenvedő nemzeti piszoárt vizelték tele eufórikus állapotban, mikor kitört a káosz:
A tér életnagyságúvá tágult és a kopasz kutyusok eltépték a pfináncok lánczait, kerítésszaggató csaholással, bull-terrierként rontottak a Hungexpo irányába, átgázolva a szafaládé-jégpályán korcsolyázó öltönyös udvari esztéták és birodalmi építészek között. Az erőd bejáratánál már Poszomány-kapitány pandúrjai várták őket díszsorfalban biztosítva az utat a kigyúrt, kopasz homo-terriereknek a mámoros vérengzéshez.
Az Übü-jugend izmos harci kutyái tornádóként rontottak a békésen szendergő Ligetvédőkre, akiket Poszományék pandúrjai bilincsbe verve menekítettek ki a gyilkos bőrfejűek karmai közül. Rabomobillal szállították el a Ligetvédők megtépázott seregét, ezzel biztosították a lego-embernek öltöztetett, sárga-kobakos, kopasz századnak a terepet, akik négy méter magas pozdorja védfalakkal erősítették meg az azbeszt-bunker erődjét. Nem lesz itten hipitanya! – felkiáltással foglalták el a területet.
Rövid időn belül a Ligetvédők riadóláncára megjelent a felháborodott civil lakosság és tépni kezdte a pozdorjafalat. Az öhőrszobáról visszatért Ligetvédők lótuszülésben ültek, farkasszemet nézve a gyilkos markolókkal, buldózerekkel és exkavátorokkal, akik a szabadság utolsó bástyáját készültek lerombolni. Közben Poszományék robot-rendőrnénije gépies hangon hadarta nekik a büntető-törvénykönyv paragrafusait. A Ligetvédők ügyet sem vetettek az üres szövegre, mert szívük igazsággal volt tele és a hamis törvények robot-recsegése ultrahangként verődött vissza aurájukról. Ezzel a hatóság emberei sem tudtak mit kezdeni, ezért a kopaszok utasítására egyenként rabomobilba rabosították a rebelliseket.
Kitört az anarchia. Az értelmiségiek elbontották a pozdorjákat a közeli állatkert kihelyezett bázisának rácsairól. A ketrec mögött emberszabású feketepólós hímgorillák vizeltek nyilvánosan és a vasrácsot rángatva acsarkodtak az őket szemlélő tudósokra.
Ekkor elszabadult a pokol. A kopasz homo erectusok gyilkos szemforgatások közepette sűrűn köpködték a városukat védő civil lakosságot. – Mi az, mit bámészkodtok bazmeg!? – ordította az emberszabású gladiátorok vezére, megelégelve a hatóság impotenciáját, és a résre nyitott kertkapun taszigálta ki a riadt szemű rendőriparitanulókat.
– A kormányrendelet nevében! – csatakiáltással tört ki a darabonthadsereg az erődből, egyenesen neki a civil természetvédőknek, babakocsis anyukákat fellökve, óvodáskorú gyermekeken taposva törtek szét pozdorjalemezeket idős tudósok koponyáján, arrébb penderítettek egy tisztességben megőszült 56-os veteránt, gyomorszájon verték a rasztahajú Jézuskát és hiénacsordaként vetették magukat a földön fekvő prófétára. A lego-emberek exkavátorokkal, buldózerekkel támadtak Budapest lakosságára, miközben a liget lombjai közt terjengő tesztoszteron-isten elvarázsolta a kopaszokat. Válogatott trágárságokat ordibáló szájuk ondónyílássá alakult, arcuk egységesen sikamlós makkfelületté formálódott és izmos nyakuk vastag, tömpe hímteste fenyegetően irányult az ártatlanokra.
Szerencsére a fővárosi nagycirkusz vendégművészei, a tuskófürdői medvezsonglőrök, megérezve a szafaládé gőzölgő illatát kiszabadultak a ligetbe. Békésen cammogva falatozták a mennyei mannát, mikor szórakozottan a HUNGEXPO erődítménye közelébe értek. Itt szembe találták magukat a gigantikus makropéniszekké változott kopaszokkal, akik makkfejük búbjából nagyívben lövellték a polgári lakosságra az illiberális műgyantát. A derék barnamacik azt hitték, hogy tejjel-mézzel folyó kánaánban vannak, ezért a szökőkútként lövellő műgyantát méznek nézték, és a csábító nektárt mind lenyelték, ezzel mentve meg a szabadságukért küzdőket.
Azóta is ott vannak a hős medvék, műgyantába öntve a liget lágy ölén, arcukon bölcs mosollyal nézve el a kopasz tesztoszteron-állam primitív hatalma felett.
Baranyai Levente
Elhangzott 2017, Városliget